Babáról

A régi magyarok

medium_regi_magyarok1.jpgÍrásbeli emlékek szerint honfoglaló őseink különös gondot fordítottak a tisztálkodásra. Táboraikban külön e célra létesített fürdősátorban mosakodtak, melyek hasonlóak lehettek a finn szaunákhoz. A rendszeres tisztálkodást nem csupán higiéniai, de rituális célok is indokolták. A sátorba lépők előbb forró kövekre öntött víz gőzében izzadtak, s dörgölték, csapkodták testüket, majd jeges vízben mártózva fejezték be a tisztálkodás ceremóniáját.
Őseink az 1000-es években már nyilvános fürdőket is igénybe vehettek, melyekben csak a nap egy bizonyos szakaszában lehetett megmártózni, s az idő eljöttét a fürdőserpenyők kongatása vagy kürtszó jelezte.

A honfoglalás utáni fürdőkultúra Zsigmond király idején indult virágzásnak, ekkoriban a mai Rácz fürdő és Császár fürdő helyén már fürdőház állt. Mátyás korában már „királyi fürdőknek” hívták a fürdőházakat, mivel maga a király is rendszeresen látogatta őket. A török megszállás idején Budán kilenc fürdő állt, melyeket gyógyvízforrásokra építettek.

A Gellért fürdő helyén a szegények fürdője állt, a Rudas pedig az előkelőké volt. A török idők alatt férfiak és nők csak szigorúan elszeparálva fürödhettek, a Rudasba jártak a férfiak, a Sáros fürdőbe a nők.

medium_regi_magyarok2.jpgEzeknek a szokásoknak a 15. század végén súlyos járványok vetettek véget, a fertőző betegségek visszaszorítása érdekében külön rendelet tiltotta a közös medencék használatát.
Ennek következtében a higiénia a következő évszázadokban meglehetősen háttérbe szorult.
Egykori családi levelezések, emlékiratok, naplók tanúskodnak arról, hogy a 17-18. században még főúri körökben sem dívott a rendszeres tisztálkodás.

Budapesten a városi infrastruktúra kiépítésével a 19. század második felére – a 20. század elejére sikerült megteremteni a tisztálkodási kultúra gyakorlati feltételeit: az igényesebb bérházakban az 1880-as évektől vált rendszeressé. Ám ekkoriban a vidék még nagy lemaradásban volt a főváros mögött.